Az utóbbi két hétvégén szüleimmel kalandos vállalkozásra adtuk fejünket: öltönyt kellett találnunk a záróvizsgáimra. A projekt egy sötétszürke-fekete, anyagában legfeljebb finoman mintás, egysoros, háromgombos, hátul maximum egy helyen sliccelt zakó és a hozzá tartozó nadrág körül bontakozott ki. Ez alapján akár kukacosnak is lehetne tartani a szerzőt és családját, de legalább konkrét elképzeléseink voltak. Néha a sorozatos kudarcokba való lassú beletörődés réme lebegett fejünk felett, néha már nem akartunk a harminchetedik boltba is bemenni, de jelentem, kemény küzdelem árán mégiscsak sikeresnek mondhatjuk kétheti kutatásunkat, amennyiben ma kora délután megtaláltuk a Tökéletes Öltönyt.

Ebben a bejegyzésben azonban nem a ruháról fogok szavalni, sem arról, hogy jól kinéző 50-es öltönyt egyszerűen alig lehet találni március elején. Egy másik tényezőről lesz szó: a bolti eladókról. Tapasztalatból ugyanis akadt bőven.

Az egyik típus az, aki már belépve, az amúgy óriási eladótér túlsó feléből kiáltva üdvözöl, és már nekünk is ront a szokásos "miben segíthetek?" kérdéssel. A szintén szokásos "köszönjük, nézelődünk" válasszal nem lehet lekoptatni, mellénk szegődik, majd olasz dzsigolókat és szovjet hadseregparancsnokokat megszégyenítő offenzívát indít. Bármelyik zakóhoz érek hozzá, rögtön megállapítja, hogy az "fiatalos, igazán modern" fazonnal bír; öt perccel később Apu kezében ugyanez a darab már "komoly, konzervatív" szabású. Habár az elején megkérdezi, milyen színt keresünk, rendületlen mosollyal dugja orrunk alá a legegyértelműbb kék és barna árnyalatokat. Szinte menekülünk a kijárat felé.

Ennek egy alfajának tekinthetjük, akibe még illemtanárt is oltottak. Már-már idegesítően udvarias, nem hiszem, hogy gúnyos akar lenni, mégis ez az érzésem, miközben azt kezdi magyarázni, hogyan is kell helyesen tartani a kezem, ha ő akarja rám adni a zakót. Az egy dolog, hogy sosem szerettem, ha bármit rám adnak (az utolsó kenetet sem), tudok önállóan öltözködni. Annyit pedig nyugodtan kinézhetne belőlem, hogy nem söpröm végig a padlót a zakóval.

Ott van aztán az "Árnyék" fedőnevű csoport. Tagjai a "köszönjük, nézelődünk" után látszólag békén hagynak, látszólag: árnyékként követnek végig az üzleten, de úgy, hogy szinte már bolti tolvajnak érzi magát a vásárló. Nem vagyok paranoid, egyszerűen zavar.

Akadnak olyan eladók is, akik nem vesznek észre. A köszönés hiányán még túltenném magam, annak egyenesen örülök, hogy nem lesik minden mozdulatomat, de legalább akkor lennének elérhetőek, amikor kéne. A kedves ehelyett a szomszéd üzletek valamelyikében lévő barátnőjével trécsel a telefonon lógva, közben egyszerre három embert néz levegőnek. Ügyes.

Hogy ki a nyerő? Eddig szándékosan nem írtam az egyes boltok nevét - amúgy sem emlékszem rájuk -, ez az egy mégis megérdemli. A Sugár első emeletén található Pierre Cardinről, illetve annak eladójáról, egy idősebb úrról van szó. Nem tolakodó, nem tukmál, viszont pontosan érzi, mikor kell odalépnie a vevőhöz, az ő fejével gondolkodik, teljes biztonsággal meg tudja mondani, milyen összetételű inget célszerű választani, melyik állna jól. Mellesleg figyelmeztet, hogy a jövő héten érkező újabb szállítmány miatt a kiválasztott darab olcsóbb lesz, majd akkor érdemes megvenni.

Az öltönyt az illemtanárnál vettük, a Cardinben kizárólag ingek és nyakkendők vannak. Azt viszont ezentúl csak ott.