Az elmúlt napokban egyre többször foglalkoztatott az a kósza gondolat, hogy ruhatáram - főleg az ingek frontján - némiképp fejlesztésre szorul. Nálam az ilyen döntéseket hosszas vívódás előzi meg, de ezúttal nem volt apelláta, így tegnap munka után elhaladtam az Árkád C&A-jába. A divatbloggerkedés nem kenyerem, legyen elég annyi, hogy két viszonylag jóképű hosszúujjút választottam ki. Irány a pénztár, ahol péntek délután szerencsére komoly sorok szoktak állni, én pedig ilyenkor mindig hamar elunom magam, és a legkülönfélébb módokon vagyok képes elfoglaltságot keresni.

Lassan két éve, Karácsony előtt két nappal például a westendes MediaMarktban ébredtem. A kasszáig kígyózó embertelen sor a fejhallgatók mellett vezetett el, a kilógatott tesztpéldányok mindegyikében zene szólt. Mit tesz ilyenkor az unatkozó audiofil? Természetesen felpróbálja az éppen mellette tartózkodó fülest. Aztán fent is hagyja. Majdhogynem egy komplett eurodance válogatást sikerült végighallgatnom kb. hat különböző darabbal, mire a pénztárig jutottam. A tanulságot egyébként Al Bundy már régen közzétette: "Téli csizmáját vegye meg már tavasszal!" A csizma tetszés szerint behelyettesíthető, én pedig lassan nekikezdek a jövő karácsonyi ajándékok beszerzésének.

Tegnap délután, a ruhák között zenére nem volt lehetőségem. Ehelyett bámészkodtam. A hely, ahol a pénzemet ingekre váltják, a gyermekruhákhoz volt közel. Ott szúrtam ki ezt a remeket:

Nos, nagy az arcom, mert nyáron megszereztem a felsőfokot angolból, ezért most lefordítanám a feliratot:

"Töltsd le a városi mesterek lovagját."Talán a fukszosövcsatos gyerek óta nem találom a divat fonalát, de én ezt itt nem értem. Nem látok a tervezők fejébe, de olyasmi kényszerképzet lakhat ott, hogy a "download" kifejezés helyből divatossá teszi akár nagypapa SZTK-szemüvegkeretét is. Másrészt gondolom, az "urban masters" felirattól egyszerre kőkemény rappernek képzeli magát a csemete, de azért ez még nem kvalifikál mondjuk a Blaha Lujza téri aluljáró bármikori átszelésére. Ja, és Újpestre sem feltétlenül mennék ilyen szerelésben. Sőt, utcára sem.

Mondom, a divat maga mögött hagyott. De valahogy egyre kevésbé bánom.

Tudom, tudom, egy szörnyű, gyalázatos alak vagyok. Antiszociális, többszáz marketinges verejtékes munkáját semmibe vevő gazember, akinek van képe, és nem nézi meg a tévéreklámokat. Komolyan, ha nem láttam volna meg valamelyik áprilisi estén a gengsztermercit a két lábon járó, fukszot viselő közhellyel a bal elején ülve, máig nem tudnám, mit jelent dárenbézre dudorogni. Az alábbi remeket is a YouTube rengetegében leltem, minő meglepő, véletlenül.

Röviden: ötletes. Emberünk átveszi a Mégane Coupét, ami valószínűleg a Vissza a jövőbe 3 végén egy mozdony által apróra porított DeLorean reinkarnációja lehet, hiszen néhányszáz méterre a szalontól már velocipédek és Pullmann-hintók karéjoznak körülötte. Útközben azért még láthatunk érdekességeket: merő '80s, majd merő '60s csajokat, barkós urat egy szürkében is gyönyörű R16 csomagtartójánál, ami mögött egy R5 parkol, később elsőszériás R4, Dauphine, 4CV, és hogy a konkurencia előtt is tisztelegjenek, alig felismerhetően még egy DS is felbukkan, mielőtt a Mégane a számomra kevéssé ismert modellek közé gurulna a lámpánál. Talán nem kell rá külön felhívnom a figyelmet, milyen vágyak tombolnak e kebelben a régi francia autók iránt.

A zene külön pluszpont, régóta szeretjük.

Íme egy klip, amely a zseniális rFactorhoz készülő Lada-modot hivatott bemutatni:

Gondolom, ezek után nem kell nagyon magyarázni, miért is várom annyira, hogy valaha egyszer elkészüljön. Addig is az éhség csillapítására kiadhatnának valamiféle bétaverziót, azt se bánom, ha nincs hangja, majd tolom alatta a mellékelt Roxette-nótát. Esetleg valaki nekiláthatna Daciákat modellezni, egy Ezeröcsi vs. TLX meccset bármikor megvívnék...

Valahogy nem megy, pedig lassan talán tényleg ideje lenne beletörődnöm, hogy a színvonalas szórakoztatásnak nincs jövője. Jelene az van, mindig is lesz, egy-egy rövid villanás erejéig ugyanis mindig megmutatja magát, csak épp, hogy ne feledkezzünk meg róla - vagy hogy annál is nagyobbat zakózzunk, ha vége. Hosszútávon nem érdemes számítanunk rá: úgyis a piac dönt, és ami azt kialakítja, a tömegek igényei. A döntés pedig sokféleképpen manifesztálódhat: a televízió esetében például a Szent Nézettség alakjában, amely az év eme szakaszában - jó sorozatgyilkos módjára - rendszeresen kaszálja halomra a gyengéket.

Most például egyik kedvencemet, a Life-ot.

Idehaza Életfogytig zsaru címmel lehet ismerős, az első évadot a tv2 vetítette tavaly nyáron, amikor az NCIS nyári szünetre vonult. Alapvetően egy "hét bűnügye" típusú nyomozós sorozat, amelyen a főhős elleni összeesküvés szálai húzódnak keresztül-kasul a két évadon át. A rejtélyek nem különösebben bonyolultak, talán inkább csak keretet adnak egy-egy epizódhoz, a fő vonulat sokkal lényegesebb. Ami azonban a Life igazi különlegességét adja, az a szemléletmód. Egyrészt a főszereplő, Charlie Crews, a börtönviselt nyomozó részéről, az ő mindent átható zen-szerű ("zenish") világlátása által, amely néha erős konfliktusba kerül az őt Pelican Baybe juttatók elleni bosszúvággyal. Másrészt ott az egész sorozat szemléletmódja: van benne valami "az élet sosem áll meg"-felfogás, amit gyakorlatilag mindenütt tetten érhetünk. A tipikus filmes klisé az lenne, hogy egy hullát kizárólag szakadó esőben, borongós zenei aláfestés mellett lehet megtalálni; a Life Los Angelesében ezzel szemben állandó a verőfény, abszurdabbnál abszurdabbak a körülmények, a jeleneteket pedig zseniális módon megválasztott, néha a szituációval homlokegyenest ellentétes aláfestések körítik. A fényképezés módja pedig magáért beszél. Az egészben van valami pozitív furcsaság, amit megragadni nem, legfeljebb körülírni lehet.

Aztán ott vannak a színészek: Damian Lewis állítólag az egyetlen olyan brit színész, aki hitelesen tudja eladni magát amerikai akcentussal - Charlie Crewsként egyszerűen nem lehet mást elképzelni, annyira eggyé tudott válni a karakterrel. Sarah Shahi méltó partnere a saját démonaival szembeszállni igyekvő nyomozónő szerepében - sajnos a második évadra a színésznő terhessége miatt háttérbe szorult a szereplő. Adam Arkin is szimpatikus az ex-vezérigazgató, majd exsittes legjobb barátként, személyes kedvencem mégis a Donal Logue által alakított Tidwell kapitány; hihhhhhhhhhhhhhhetetlenül laza valaki, óriási beszólásokkal, mégis komolyan veszi a munkáját: nem irányítja, hanem vezeti a csapatát. Zseniális, na.

Ezek után szinte természetes, hogy nem hozta a várt nézettséget. Ilyesmire ugyanis nincs igény. Amikor a drága jó NBC elkezdte mozgatni a különböző időpontok között, már sejteni lehetett, hogy baj van, azonban sunyin reménykedtem, hogy annak az egyébként nem kevés nézőnek mégiscsak hajlandó kedvezni a csatorna. Nos, jelentem, tévedtem. Üzlet ez, semmi más.

Ha már az ajánlásnál tartok, kizárólag az eredeti, NBC-n sugárzott epizódokat érdemes megnézni, szigorúan szinkronmentesen. A nemzetközi játszásra szánt, illetve a DVD-n kiadott, úgynevezett "rewind" verzión ugyanis teljesen más zenék próbálják megteremteni a hangulatot, mint ahogy azt a készítők eredetileg megálmodták. Az eredmény felejthető, az eredeti viszont felejthetetlen.

R. I. P.

Kedves Televízióhallgatók és Rádiónézők, valamint Internetet Tapogatók!

Három hónap olyan csend után, melyhez képest a kripták enyhe Padödövel súlyosbított városligeti vigalom, ismét felüti fejét a Szuburbán Szubkultúra. Hosszú volt a kihagyás, ezalatt nyilván jócskán zajlott az élet, és bőven akadt olyasmi, amit meg akartam írni - főleg, hogy menetközben igen komoly projektek kezdték bontani szirmaikat -, de valamilyen gátja mindig akadt neki. Leginkább a munka meg a szabadidő. Na de majd most.

Kezdetnek nem terhelem túl publicista vénámat, legyen elég egy kép, melyet még április derekán lőttem az Arénából (a bazárból, nem a sportcsarnokból) kifelé:

Volt régen egy sorozat. Nem is sorozat, inkább a szappanopera műfajának a magyar vérvalóságra gyalult változata, a valóságshow-k ősatyja, az emtévés Új Hullám: a teleregény.

Ez volt a Szomszédok.

A műsor, mely másfél évtizeden és epizódok százain keresztül hömpölygött tova, mely által minden csütörtök este újraértékelhettük kisszerű életünket Etus népnevelő gondolatainak tükrébe pillantva, és amelyben az izgalom tarajos tetőfokát a villanyszámlás gazdagréti megjelenése jelentette.

Ugye, mindenki így emlékszik? Akkor ezúton kérem, verjük ki ezt a képet a fejükből. Sürgősen.

A videót köszönjük k0rm12ja-nak, óriási munka, komolyan. Hogy mi mindent csak akkor tudunk értékelni, amikor már nincs...

- úgy is, mint a Nagy Turizmus, lámpától lámpáig:

"Unalmas pillanatok reggel az anyósülésen" című rovatunkat olvasták.

Na igen, akad némi erotikus felhang a címben. De még mielőtt az ifjú apukák az ORTT 18-as karikáit vizionálva küldenék ki csemetéiket a szobából, hogy aztán remegő ujjakkal fordítsák pár kattanással maguk felé a netscrollt, folytatom.

Habár az utóbbi időben egyre távolabbinak érzem magamtól a teljes totalcar-univerzumot, még mindig elég gyakran keveredek oda. Ma például a Citroen C4 1.6 VTi tesztjére, ahol az alábbi véleményt olvastam:

"Különösen veszélyes a duda, amit nem a mozdulatlan rész közepére tettek, hanem az aljára, egy vékony csíkra. Itt persze még mindig jobb helyen van, mint a régebbi francia autókon, amelyekben az indexkar csúcsán lévő gombot kellett megnyomni. Sajnos vészhelyzetben továbbra sem tudunk ösztönösen rátenyerelni, hanem keresni kell."

Annyira meglepett ez az okfejtés, hogy szinte nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy az ember, nos, az egy tanulékony fajta. Hozzászokik sokmindenhez, így például ahhoz is, hogy az általa használt autóban hol talál különféle kapcsolókat. Esetünkben a dudát. A többség ugyanis nem újságíró, azaz nem hetente más autóval vakítja a szomszédokat. És ha valaki hónapokig-évekig használja ugyanazt a kocsit, úgyis ösztönösen oda fog nyúlni, ahol a kürtkapcsoló ténylegesen elhelyezkedik. Hogy a kormány közepén, küllőjén, alján, vagy az indexkar végén - tökmindegy.

Én például nem is az index, hanem a világítás kapcsolójának végét tartom az ideális helynek. Mert mióta az eszemet tudom, az ott van, annak ott a helye. És egy pillanatig nem kell gondolkoznom, hogy hol keressem, ha szükség van rá. Véletlenül pedig még egyetlenegyszer sem tenyereltem bele. Ellentétben a kormányra helyezett dudával, az egyik legszerencsétlenebb dologgal a világon. Máig előttem van, ahogy pár éve éjjel 11-kor ismerősünk Cordobájával tértem haza. Ráfordultam a kocsibejáróra, kinyitottam a kaput, a garázst, majd a megszokott mozdulattal visszahuppantam, ajtó becsuk, váltó egyesbe, kéz a kormányra. Ebben a pillanatban egy éktelen sivítás tör keresztül a szuburbán éjszakán. Mi a bánat ez? Riasztó, immobilájzer, megkettyent a technika? Képtelenebbnél képtelenebb ötletek sorjáznak, míg végre leesik: a kormány jobbra tekert állapotában az alsó küllő került 10 órához, én pedig - a szomszédság őszinte örömére - telejbe markoltam. A következő napokban még egyszer sikerült egy szűk kanyarban csuklóval beleérnem, utána már csak balerinamozdulatokkal gépészkedtem. Nagybátyám Ladájára - bármennyire is jó gép a maga rusztikusságában - a tétel hatványozottan igaz.

De ami a leginkább fáj a cikkben: vészhelyzetben régesrégen a kormányt kéne tekerni és az illetékes pedálokat lenyomni, nem tülköléssel elcseszni a túléléshez szükséges drága századmásodperceket. Ha a cikk írójának ilyenkor tényleg az a legégetőbb gondja, hogy merre találja a dudát, ott gondok vannak, súlyosak. És hogy ez pont azon az oldalon jelenjen meg, amely elég régóta próbál így-úgy biztonságos vezetésre nevelni...

P.S.: Ja, mindenkit köszönt a Szuburbán Szubkultúra 2009.

Nos, hát ismét eltelt egy, bejegyzésekben ezúttal viszonylag karcsúra sikeredett év. A tavalyi utolsó poszthoz hasonlóan, ezúttal is igyekszem képet adni bloggertevékenységem alakulásáról. Rajtam kívül ugyan senkit nem érdekel, de ha már tavaly belevágtam, legyünk rendszeresek. A számok pedig még mindig nem hazudnak, szóval íme a kimutatás.

Az idei évben 68 poszt született; nem egy nagy szám, átlagosan körülbelül 128 óránként sikerült frissítenem a tartalmat. Mentségemre szóljon, hogy megmérettetésekkel zsúfolt esztendő távolodik a visszapillantóban; a doktori címhez vezető út jócskán aláásta internetes munkásságomat, de a - hál' Istennek - mozgalmas nyár és a dolgozó osztályhoz való csatlakozásom sem kedvezett az írások számának. Ennek fényében azt kell, hogy mondjam, elégedett vagyok az idei terméssel.

Mindenképpen jó hír, hogy továbbra sem kanyarodtam el blogom eredeti célkitűzésétől: jelen állás szerint a 113 posztos mezőnyben a humorbonbon címke vezet 41 bejegyzéssel, mögötte a kultúra 32-vel, a dobogó alsó fokán pedig 30 autókkal kapcsolatos szösszenet foglal helyet. Jelentősnek mondható még a Budapest 18, a zene 17, illetve a tévé 13-szori megjelenése.

Ami az olvasottságot illeti, ebben az évben a két számjegyet nem sikerült meghaladnom, ezért nem is rögzítettem a rekordokat - úgy 25-30 lehet a maximum, az átlag viszont 4-5 látogatás naponta, tehát ha holnap becsönget valaki, az szerintem nem a Guiness hitelesítési bizottsága lesz. Az átlag év elején volt a legjobb, akkortájt napi 15-20 ember tévedt erre, azonban a posztok egyre gyakoribb kimaradása egyre több olvasó kimaradását hozta magával. Ezzel összefüggő tény, hogy idén egy iromány sem vitte az index címlapjáig, de még a blog.hu-ig sem, ezért A Szubkultúra Hőse cím kiosztása idén elmarad. A sikernek ára van, ennyit bőven megért nekem.

Mindezek után pedig a Szuburbán Szubkultúra immár 2008-as évadát is lezártnak nyilvánítom. Nem akarok tervszámokat meghatározni a jövőre nézve, ebbe úgy húsz éve egy egész rendszer belebukott. Inkább csak reménykedem, hogy mind mennyiségben, mint minőségben sikerült túlszárnyalnom az idei kapacitást.

Addig is boldog, sikerekben gazdag új évet kívánok minden kedves Olvasómnak!

"Hmmm, csináltam utcabált
És voltam utcagyerek.
De a rock and roll diplomához
Nem jár díszkeret,
És utcanév talán soha nem leszek."

Fenyő Miklós - Made in Hungária

Tudtam én, hogy Fekete "Megyagózos" Pákó, mint a hazai könnyűzene állócsillaga egyszer sokra fogja vinni. Azt viszont álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan ilyen sokra: