Valahogy nem megy, pedig lassan talán tényleg ideje lenne beletörődnöm, hogy a színvonalas szórakoztatásnak nincs jövője. Jelene az van, mindig is lesz, egy-egy rövid villanás erejéig ugyanis mindig megmutatja magát, csak épp, hogy ne feledkezzünk meg róla - vagy hogy annál is nagyobbat zakózzunk, ha vége. Hosszútávon nem érdemes számítanunk rá: úgyis a piac dönt, és ami azt kialakítja, a tömegek igényei. A döntés pedig sokféleképpen manifesztálódhat: a televízió esetében például a Szent Nézettség alakjában, amely az év eme szakaszában - jó sorozatgyilkos módjára - rendszeresen kaszálja halomra a gyengéket.

Most például egyik kedvencemet, a Life-ot.

Idehaza Életfogytig zsaru címmel lehet ismerős, az első évadot a tv2 vetítette tavaly nyáron, amikor az NCIS nyári szünetre vonult. Alapvetően egy "hét bűnügye" típusú nyomozós sorozat, amelyen a főhős elleni összeesküvés szálai húzódnak keresztül-kasul a két évadon át. A rejtélyek nem különösebben bonyolultak, talán inkább csak keretet adnak egy-egy epizódhoz, a fő vonulat sokkal lényegesebb. Ami azonban a Life igazi különlegességét adja, az a szemléletmód. Egyrészt a főszereplő, Charlie Crews, a börtönviselt nyomozó részéről, az ő mindent átható zen-szerű ("zenish") világlátása által, amely néha erős konfliktusba kerül az őt Pelican Baybe juttatók elleni bosszúvággyal. Másrészt ott az egész sorozat szemléletmódja: van benne valami "az élet sosem áll meg"-felfogás, amit gyakorlatilag mindenütt tetten érhetünk. A tipikus filmes klisé az lenne, hogy egy hullát kizárólag szakadó esőben, borongós zenei aláfestés mellett lehet megtalálni; a Life Los Angelesében ezzel szemben állandó a verőfény, abszurdabbnál abszurdabbak a körülmények, a jeleneteket pedig zseniális módon megválasztott, néha a szituációval homlokegyenest ellentétes aláfestések körítik. A fényképezés módja pedig magáért beszél. Az egészben van valami pozitív furcsaság, amit megragadni nem, legfeljebb körülírni lehet.

Aztán ott vannak a színészek: Damian Lewis állítólag az egyetlen olyan brit színész, aki hitelesen tudja eladni magát amerikai akcentussal - Charlie Crewsként egyszerűen nem lehet mást elképzelni, annyira eggyé tudott válni a karakterrel. Sarah Shahi méltó partnere a saját démonaival szembeszállni igyekvő nyomozónő szerepében - sajnos a második évadra a színésznő terhessége miatt háttérbe szorult a szereplő. Adam Arkin is szimpatikus az ex-vezérigazgató, majd exsittes legjobb barátként, személyes kedvencem mégis a Donal Logue által alakított Tidwell kapitány; hihhhhhhhhhhhhhhetetlenül laza valaki, óriási beszólásokkal, mégis komolyan veszi a munkáját: nem irányítja, hanem vezeti a csapatát. Zseniális, na.

Ezek után szinte természetes, hogy nem hozta a várt nézettséget. Ilyesmire ugyanis nincs igény. Amikor a drága jó NBC elkezdte mozgatni a különböző időpontok között, már sejteni lehetett, hogy baj van, azonban sunyin reménykedtem, hogy annak az egyébként nem kevés nézőnek mégiscsak hajlandó kedvezni a csatorna. Nos, jelentem, tévedtem. Üzlet ez, semmi más.

Ha már az ajánlásnál tartok, kizárólag az eredeti, NBC-n sugárzott epizódokat érdemes megnézni, szigorúan szinkronmentesen. A nemzetközi játszásra szánt, illetve a DVD-n kiadott, úgynevezett "rewind" verzión ugyanis teljesen más zenék próbálják megteremteni a hangulatot, mint ahogy azt a készítők eredetileg megálmodták. Az eredmény felejthető, az eredeti viszont felejthetetlen.

R. I. P.