Tegnap afféle elnyúlós-filmnézős estét tartottam. Olyat, amikor az ember nem erkölcsi megtisztulást vagy hatalmas döbbenetet vár egy filmtől, pusztán kikapcsolódást. Mindjárt két alkotáshoz is szerencsém volt e jeles estén, az alábbiakban pedig elmondom, milyenek voltak.

Először az újba tett Knight Ridernek feszültem neki. Bevallom, elvárások nélkül ültem a képernyő elé, fel voltam készülve, hogy a felénél abbahagyom... ennek ellenére nem volt rossz. Jó sem, amolyan egyszer nézhető darab. Ez (az NBC-n múlt vasárnap vetített) epizód egy úgynevezett "backdoor pilot", ami annyit tesz, hogy ha tetszik a népnek, akkor folytatódik a sorozat, ha viszont nem, úgy önállóan, másfél órás tévéfilmként is megállja a helyét. Én azt javasolnám, maradjunk ennyiben.

A sztori egész tűrhető volt, egy ilyen sorozattól pedig eleve nem Oscar-díjas alakítást vár az ember. Akad benne izgalom, romantika, az autós üldözések is egész jók, a színészek pedig teszik a dolgukat. Se jól, se rosszul. Leginkább a főszereplő karakterével van gondom, akit sokkal inkább el tudnék képzelni az Amerikai pite 25-ben, mint itt. A csúcs viszont kérdés nélkül a szerelmi kötődést alakító Deanna Russo, akinek arcjátéka elképesztően tudja tükrözni érzelmeit. A film képi világa alapvetően tetszett, bár mintha kicsit túl sokat bíztak volna a számítógépre.



Az ős hangulatából viszont az égvilágon semmit nem sikerült átmenteni. Lényegében a film címe is elvesztette létjogosultságát azzal, hogy a főhőst Mike Traceurnek hívják; az egyetlen Knight a film vége felé három percre feltűnő, immár tragikusan kinéző David Hasselhoff volt. KITT, az egykori sorozat lelke sem előnyére változott. A karcsú, feltűnésmentes Pontiac Trans-Am helyébe egy brutális, sufnituningolt kamionra emlékeztető Ford Mustang lépett, és a beépített humornak is annyi: a Val Kilmer hangosította számítógép stílusa - a tökéletes angolságon kívül - nyomokban sem emlékeztet William Daniels alakítására. A rajongók egyértelműen fanyalognak (az egyik kritika szerint másfél órás Ford-reklámot láthattunk), szóval az a gyanúm, hogy ha folytatják is a forgatást, az egész egy évadon belül a Team Knight Rider sorsára jut.



A másik szerencsés mű a Belphegor - a Louvre fantomja személyében tűnt fel a tegnapi éjszaka sötétjében. Tulajdonképpen már 2001-es megjelenése óta birizgálta az érdeklődésemet, ennek azonban egyetlen oka volt: Sophie Marceau, semmi más. A Belphegor-sztorit többször is megfilmesítették az elmúlt nyolcvan évben: először 1927-ben készült belőle mozi, de az igazi "konkurenciát" a hatvanas évekbeli tévésorozat jelenti filmünk számára - az imdb-n legalábbis unos-untalan ezzel hasonlítják össze.

Alapvetően arról van szó, hogy a Louvre-ban tataroznak, eközben pedig egy régóta kallódó egyiptomi szarkofágra lelnek a pincében. A szarkofág - mily meglepő - egy múmiát rejt, amelyről azonban hiányoznak a halotti ékszerek, amik a delikvens nevét elárulnák. A halott szelleme elkezdi éjszakánként keresni az ékszereket és saját nevét, hogy végre eljuthasson a túlvilágra, s a cél érdekében beköltözik az isteni Sophie Marceau testébe, aki ezután kissé tudathasadásosan éli mindennapjait. Persze végül - lovagja és a jó egyiptológusok segítségével - minden megoldódik. Nem valami erős a forgatókönyv, de néha akad egy kis feszültség, és olyankor jó.

A filmből kitűnik, hogy az egyiptomi Újbirodalom szellemei valószínűleg allergiásak az elektronikára, mert az összes ketyere megvadul, amint Belphegor éjszakai túrájára indul. Az talán csak fricska, hogy a Lovag épp villanyszerelő; Frédéric Diefenthal nemcsak balfék rendőrt tud alakítani, itt is egész ügyes. Sophie Marceau varázslatos, mint mindig, a többiek viszont - fogalmazzunk úgy - nincsenek a helyzet magaslatán. A nyugdíjazott nyomozóként jelen lévő Michel Serrault-nak biztosan voltak jobb pillanatai is karrierje során, mert ebben a filmben olyan, mintha ott sem lenne. A múzeumigazgató szerepében Jean-François Balmer (bárki is ő) egyszerűen gyenge, mintha a nagybetűs Klisé jönne szembe az emberrel. Talán még az egyiptológus szakértőt alakító Julie Christie érdemel pozitív kreditet. Akad viszont egy nagyon jópofa utalás: a temetőben titokzatosan mosolygó idősebb nő nem más, mint Juliette Gréco, a régi sorozat főhősnője.



Bevallom férfiasan, utálom a horrort. Egyszerűen nem szeretek sem félni, sem megijedni a tévé előtt. Filmünket viszont több oldalon ebbe a kategóriába sorolták, épp ezért kissé vonakodva láttam neki. Most szólok a hozzám hasonló puhányoknak: nyugodtan nézhető, az agymosós szadesz-reklám ehhez képest a Fűrész 5. Szerintem még tizenhatos karikát sem tenne rá senki, annyira nem félelmetes. Egyedül akkor aggódtam egy kicsit, amikor Sophie leugrott a Louvre tetejéről. Összegezve, a Belphegor üres estékre ideális, amikor semmi nincs a tévében, és az összes régi film a könyökünkön jön ki. Sophie Marceau önmagában megéri a másfél órát.