Vannak nóták, melyeket fonákból kell megérteni. Sokuk azonban csak jóval születése után, jórészt valamilyen történelmi esemény kapcsán szerez egészen más jelentést. Közéjük tartozik például - ellentétben mindenféle közhiedelemmel - az Illés Sárga rózsa c. alkotása, amely jelenleg használatos értelmét csak a módszerváltás éveiben nyerte el. Ugyan, kérem, 1969-ben szó sem volt a rendszer bírálatáról. Így már az is érthető, miért juthatott át anno a cenzor elvtársak gyűrűjén az a versszak, mely szerint

"El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így,
El ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít,
El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra,
El ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa,
Sárga rózsa."

Hasonló utat járt be a Boldog szép napok. A második (a lányzenekarral együtt harmadik) felállásos Beatrice 1988-as dala egy egyszerű, sallangmentes szakítós szám volt. Már így óriási sláger lett. Aztán 1991. június 19-én kiderült, hogy a szovjet csapatok tényleg csak ideiglenesen állomásoztak hazánkban. Ők megmondták. Aznap a csapi híd vasgerendáinak árnyékában a jó altábornagy, Viktor Silov még utoljára tányérsapkájához emelte karját, majd elindult a túloldalon álldogáló fekete Volga felé. És véget ért egy korszak.

A Ricse ezután csinálta meg azt a klipet, amely engem sokadszorra is hangos nevetésre késztet, a korábbi generációk számára pedig felidézi '89-'91 boldog, szép napjait. Ebből a 3 perc 13 másodpercből pontosan az süt át, amit egy ország érezhetett akkoriban. Nincs törióra, ami jobban elmondhatná.