Tegnap este - teljesen véletlenül - a Királyi Tévére keveredtem, ahol éppen A társulat című, kicsit sem megasztárgyanús műsor zajlott. A Nagy Csillagból úgy tíz percet láttam egyszer, de tegnap e tíz perc minden ellenérzése újra a fejembe tolult.

Az az én egyik - jelzem, kisebbik - gondom, hogy a versenyzők jó részének nagyon hiányzik az önkritikája. De ha magáról nem is gyanítja, hogy tehetségtelen, nem létezik, hogy a család/barátok/ismerősök nem próbálták meg lebeszélni arról, hogy egy közszolgálati tévé teljes keddi főműsoridős nézettsége előtt égesse magát. Az ember nem hinné, hogy az exhibicionizmus ilyen megalázó vereséget mérhet a racionalitásra, aztán mégis. Na de a másik oldal.

A zsűri, és az ő kritikája.

Az egy dolog, hogy mindenkinek van véleménye, sőt, szíve joga kifejteni. Hogy aztán ezt milyen formában teszi, megint más kérdés. Alföldi "Cúnya Fiú" Róbert például élen jár a próbálkozók porig alázásában és vérig sértésében, és erre még az sem jogosítja fel, hogy Lucifert játszott a Nemzeti megnyitóján. Nyilván megerőltető az ő Hatalmas Tehetségének kicsit is emberségesnek lenni. De hogy mellette még olyasvalaki, mint NoName Balázs is veszi a bátorságot a cinikus fikázásra, az már tényleg mindennek a teteje. Vagy a legalja. Ki ez egyáltalán? Mit tett le az asztalra? És milyen alapon kritizál?

Náluk jobban már tényleg csak a Megasztár Péló Barnája vágta le nálam a fí-relét. Egy "Hófehér Jaguar"-kaliberű performansz után én takarítani se mennék egy rockkocsmába, de a minimum, hogy befogom. Ehhez képest ő minősít másokat, de úgy, hogy az őt minősíti.

Kívánok nekik hasonló kritikákat.