Évekkel ezelőtt hallottam a rádióban egy dalt. Fogalmam sem volt, hogy ki énekli, mi a címe, egyszerűen nem tudtam hová tenni, viszont már akkor éreztem benne valami hátborzongatót, valami egészen kísértetieset, amitől - nem túlzok - máig libabőrös leszek. Ez pedig gyakran megesik, mert időközben az egyik legnagyobb kedvencemmé érett.

Ez volt az:

The Boys of Summer. Az Eagles egykori énekesének, Don Henleynek 1984-es klasszikusa, a Building the Perfect Beast legelső száma, hozzá pedig Jean-Baptiste Mondino fekete-fehér klipje, ami '85-ben négy kategóriában tarolta az MTV Music Video Awards-ot.

Nagyjából úgy tűnik, hogy hősünk egy elmúlt szerelem roncsai felett mereng az "egyszer úgyis visszakaplak" mottót skandálva. Az utolsó versszakban viszont a következőket halljuk:

A "Deadhead" a Grateful Dead rajongóinak gyűjtőneve volt a hetvenes években, akik minden létező koncertre követték a bandát. Amiről szó van, az az egykori lázadó fiatalok egyezményes jele egy megállapodottságot, jólétet sugárzó verdán. Az elmúlt ifjúság, az álmok feladása, a felnőtté válás csalódottsága süt a szegény középkorú zenész panaszaiból. A többség legalábbis így értelmezi. Én mindenesetre látok benne némi pozitív üzenetet: talán változunk, alapjaiban mégis ugyanazok maradunk, akik voltunk. És akik most vagyunk.

Hogy honnan jutott mindez eszembe? Ebben a percben lettem huszonhárom.