Számomra is meglepő, hogy eddig nem láttam egy olyan klasszikust, mint az 1931-es Hyppolit, a lakáj. Sok helyen hallottam-olvastam, hogy mekkora film, ezt látni kell, valahogy mégis kimaradt az életemből. Így volt ez ma estig.

A lejátszó indulása után 2 perccel már tudtam, hogy a maradék 73 is szenzációs lesz. A második magyar hangosfilm olyan darab, aminek minden kis poénján tudtam nevetni. Mert lehetett. Annyira eredeti és természetes volt minden helyzet, minden mondat, minden mozdulat, amennyire csak a filmezés hőskorában tudták kihozni. Kabos Gyula a maga esetlenségével, hadarásával és dadogásával olyan zseniális Schneider Mátyást vitt képre, amilyet senki más nem tudott volna. Csortos Gyula a karótnyelt Hyppolit (Tóbiás szerint Hippodrom) szerepében volt tökéletes, Jávor Pál pedig szépfiúként villoghatott - hogy mekkora drámai tehetség, azt csak évekkel később vették észre. Körülbelül most lett világos, miért lettek ők olyan nagy nevek. A környezet, a szóhasználat, az emberek viselkedése pedig nagyon harmincas évekbeli és nagyon hazai. Van valamiféle varázslata.

Azt viszont tényleg nem értem, miért nem néztem meg korábban ezt a filmet. Talán a szörnyűséges feldolgozás volt az oka. Az 1999-ben készült Hyppolit a létező egyik legfárasztóbb film, amit valaha végigküzdöttem. A kilencvenes évek végén a csapból is Koltai folyt, Eperjes Károly pedig csak kicsivel volt kevésbé egzaltált, mint a Hídemberben. Mintha Árpa Attila is szerepelt volna benne, ami pedig a negatív rekord maga. Most, hogy láttam az eredetit, tényleg csak az jut eszembe: muszáj volt?

Nem életem leghosszabb posztja ez, mégis összefoglalom a lényegét: ez egy óriási film. Aki még nem látta volna, nézze meg, az egyik legjobb választás, ha az ember tényleg nevetni akar.