Úgy fél éve jelent meg a Belsőségen egy bejegyzés, amelynek apropóját minden rendes autóbuzi egyik feltétlen vágyálma adta: egy Los Angelesből induló és New Yorkban véget érő utazás, valamilyen igazán American autóval. A szerző egy videót is csatolt a poszthoz, melyet Michel Gondry rendező készített egy bizonyos Lacquer fedőnevű francia muzsikus "Behind" című 2003-as számához.

Ez az:



Először maga a klip tetszett meg, a zene csak később, sokadszori lejátszásra vált óriási kedvencemmé. Egészen elképesztő, ahogy az ún. stop motion technikával a hét napos utazást 3:59-be tudták sűríteni. A trükk abban áll, hogy a hátsó ülésen figyelő kamera nappal minden másodpercben, éjszaka tíz másodpercenként vett fel egy képkockát, és jócskán vágtak is az anyagon, de olyan észrevétlenül, hogy majdnem csak a tankolások hiánya tűnik fel az egészben.

Különösen az a fantasztikus benne, ahogy megvillantja Amerika néhány arcát a kismillió közül. Legalábbis azt a néhányat, ami csábító benne: L.A. tengerpartját és irdatlan felüljáródzsungelét, N.Y.C. felhőkarcolóit, köztük pedig a folyton változó, tipikusan amcsi tájat (benne az arizonai sziklákkal), és főleg a végtelennek tűnő országutat, amely mintha a semmibe tartana. Aztán valahogy mégis megérkezik. Minél többször nézem végig ezt a négy percet, annál erősebben érzem, hogy ezt az utat egyszer nekem is meg kell tennem. Míg odáig jutok, addig azt is kitalálom, hogy mivel.

P.S.: Az elmúlt fél évben szentül meg voltam győződve, hogy az autó egy első generációs Mustang, az utóbbi napokban azonban elkezdett motoszkálni bennem, hogy a műszerfal, az ajtókárpit és a sebességmérő nem stimmel a lovacskához. Jó mélyre kellett ásni, de megtaláltam a választ: egy 1966-os Chrysler 300L a kontinenst átszelő csatahajó. A Mustang talán kicsit közhelyes lett volna.